Az egyik este 10 után csöngött a telefonom. Ilyen késői időpontban már nem nagyon szoktak hívni. Amikor láttam a telefonom kijelzőjén a takarítónőm nevét, tudtam, hogy bibi van. Jól gondoltam. De kezdem az elején...Takarítunk egy nagy irodát, ahol késő este kell menni takarítani. Az irodába csak chipkártyával lehet bejutni, és azzal is lehet kijönni. Ha az érzékelőhöz odahelyezik a chipkártyát a takarítónők, akkor azt az ajtót ki is kell nyitni, és be kell menni az irodába, mert ha ezt nem teszik meg, akkor nem tudnak legközelebb bemenni, nem fog nyílni legközelebb az ajtó. Illetve ugyanez igaz kifelé jövet is.
Nos az irodából kimentek levinni a szemetet, és amikor mentek volna be, odahelyezte az egyik a kártyát, viszont nem nyitotta ki az ajtót egyből. És ez lett a vesztük. Rendesen kétségbe estek, hogy most mihez fognak kezdeni, minden holmijuk bent van.
Gondolták jöhet a telefonos segítség. És ekkor csörrent meg a telefonom.
Elmondták, hogy mi történt, csak az a bibi, hogy nekem nincs chipkártyám. Mondtam nekik, hogy feküdjenek le a folyosón, ha már a lakáskulcsuk is bent maradt, de ezt azt ötletemet nem nagyon értékelték. Végül is az lett, hogy felhívtam a cég iroda vezetőjét. Ő egy nagyon rendes, szimpatikus, és kedves hölgy. Mondta mindjárt visszahív, felhívja a közelben lakó kollégáját, hogy menjen be a céghez, és engedje be a takarítónőket. Sajnos Őt nem sikerült elérni, ezért felajánlotta, hogy menjek el hozzá, és odaadja az Ő chipkártyáját, amivel be tudnak menni a takarítónők. Végül is nem én mentem, hanem az egyik takarítónőm taxis férje, aki elvitte a chipkártyát az irodába.
Az biztos, hogy ezek után fogunk kérni még egy chipkártyát.
És mi a történet vége?
Egy tábla csoki az iroda vezető hölgynek, nekem meg valami nyugtató...
